Elhelyeztünk egy mécsest Balog Zoltán és Martonyi János fényképe előtt.
Minden jel szerint ők lesznek a katolikus egyház soron következő boldogjai, száz év múlva szentjei. (Ehhez, talán az is kéne, hogy Martonyi gyónja meg egy templom sarkában, hogy őt kényszerítették az ifjú kommunisták, hogy a kommunista párt tagja legyen. Erre valószínűleg a rá jellemző szerénység miatt nem került sor.) Egy biztos, az arcukon látszik, hogy kellemetlen nekik ez a helyzet. A lúzer, mindegy, hogy miniszter, postás, rúdtáncos ribanc, arról ismerszik meg, hogy nem érzi jól magát a bőrében.
Balog Zoltán majdnem elhányta magát Hoffman Rózsa mellett, amikor sajtótájékoztatón a diákok mertek kérdezni. A tegnapi csülökpörkölt akkor jött fel a garatig, amikor Rózsa arról ábrándozott, hogy a diákok és a miniszter úr is megvesszőzi. Magam is vizuális típus vagyok, vagyis tökéletesen értem. De Balog Zoltán arcát szemlélve más oktatásilag kényes helyzetben, az az érzésem, hogy ő igazi lúzer, közénk való. Írok neki egy sms-et, hogy szeretettel várjuk, és még azt, amit Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében a bíró mond Raszkolnyikovnak. Aki olyan, mint egy Nap, nem bújhat el egy szoba koporsójában. Vagyis jobb lesz neki, ha a föld alá költözik, ahol soha nem süt a nap, és mindenki szereti. Az ő esete nagyon érdekes, mert egyetlen erkölcsi hibája van, amire nincsen jó filozófiai magyarázat, és ez a gyávaság. Nem minden szemüveges ember gyáva. Nem minden kopaszodó ember gyáva. Nem minden cingár ember gyáva. Sőt, nem minden cingár, kopaszodó, szemüveges ember gyáva. De Balog Zoltán az, amikor a propaganda gépezethez adja arcát. Persze, az is lehet, hogy ez bátorság. Itt meglehetősen kevés az oxigén, és ez megzavarja a gondolkodásomat. Bocs.
Martonyi János előbbre tart a mennyei ranglétrán. Még nem látszódnak rajta a stigmák, de ez csak idő kérdése. De az biztos, hogy külügyminiszterként vért könnyezett, amikor kiadtuk puszira a baltás gyilkost az azerbajdzsáni testvéreknek. Ő neki biztosan eszébe jutott volna, hogy kérni kellene érte valamit. Mondjuk földgázt, vagy olajat a tűzre. Télen, ebben a hidegben, ez normálisnak hatna. Emlékszem rá, pedig még él, Horn Gyulára, akitől ’89-ben megkérdezték Bonnban, hogy mit kér Magyarország azért, hogy kiengedte a szandálos németeket a vasfüggönyön, és ő rávágta, hogy semmit. Erkölcsi kötelességünknek éreztük. Pedig, ha mást válaszol, akkor talán nem jött volna ránk sem Feri, sem Viki, hogy megmentse ezt a szegény lúzer népet.
Érdekes levelet kaptam a magyar űrhajóstól, Farkas Bertalantól. Arról ír, hogy neki annyira hiányzik a világűr,hogy szeretne végleg búcsút mondani a kéklő égboltnak. Van abban valami, amit mond. Gondolkodni fogok róla. Csak aztán nehogy a csillagokkal ámítsa Marit, aki szabadidejében is örökösen csak a celebekről olvas.