Oké, a „volt” történészek kapnak egy Kassai Viktor plakettet, de mi legyen azokkal, akik ezek után még egy vacak alumínium táblát sem kapnak a rongyos életükért, amit a hazának szenteltek?
Mindenki izgatott a 4 Metró alagutjaiban, mert ma döntünk a Kassai Viktor emlékplakettről. Természetesen pályázatot írtunk ki (minta a dohányboltok tulajdonszerzése volt), és úgy döntöttünk, hogy csak Fekete György és Kerényi Imre barátai között hirdetünk versenyt. A zártkörű pályázaton meglepő módon egy nevető harmadik, a Lázár testvérek nyertek, annak ellenére, hogy most nem is pályáztak. Utólag benyújtják, ez helyes, a törvényesség miatt is fontos.
Azért Kassai Viktorról neveztük el a bronzplakettet, – amin száguldó lovas kocsit hajt egy labdarúgó mezbe öltözött, fölötte kalocsai mintás mellénykét viselő kislány, körbe rovásírásos felírat: Omnia vincit Orban – mert ő az a nagy tehetségű magyar bíró, akinek hiába vannak fantasztikus képességei, mindig gondosan és rosszul választja meg segítőit. A lúzerség egyik speciális, szépen csillogó formája. Vagyis, egészen addig, amíg a fociban nem lesz elégséges a bíró szeme, vagy a videó, addig ő lesz az a magyar, aki minden évben több százmillió néző szeme előtt bukik meg, sűrű visszajátszásokkal ékesítve. Kicsit irigykedem, mert az én szalámi lopásom híre is országos méretű volt, de ő hozzám képest igazi lúzer-profi, bukásában a határokat is átlépi. Igaz, másként, mint én. Mégsem tudom, melyikünk a nagyobb lúzer?
Ebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia azon történészei között osztunk plakettet, akik az utcanévtábla elnevezésében csontig benyaltak a hatalomnak. A politikusban az a jó, ha kiszáll, lehet belőle bármi, evvel szemben a történészből, ha kiszáll a szakmájából, nem sok minden lehet. Mondjuk tájékozott közmunkás, vagy hadtörténeti képességeket csillogtató biztonsági őr. A történészek fele kiakadt, kényes a gyomruk. Vagy az is lehet, hogy nem szeretik magukat egy jó ebéd után tökön szúrni. „Olyan abszurd helyzetbe kerültek, hogy még amellett is érvelniük kellett: a köztársaság és a szabadság nem kizárólagosan önkényuralmakhoz kötődő kifejezések” – súgta telefonba egy spiclim az Akadémiából, amin jót nevettem, mert nem lehetett semmi agymunka. Még jó, hogy a Békemenet kifejezés nincs a tiltott szavak listáján, igaz, a kubai VIT óta nem használták a mai időkig.
Oké, a „volt” történészek kapnak egy Kassai Viktor plakettet, de mi legyen azokkal, akik ezek után még egy vacak alumínium táblát sem kapnak a rongyos életükért, amit a hazának szenteltek? Erkölcsi problémát megint Jeszi oldotta meg, miközben a lábán a körmét egy bajonettel faragta. Felállítunk egy emléktáblát, és ráírjuk azoknak a neveit, akiknek most coki. Gyuri javasolta az aranybetűket, elfogadtuk, és megbíztuk az arany beszerzésével, mert a Nemzeti Bankban már nincs. A névsor elég pofás.
Károlyi Mihály, Nagy Imre, Sallai Imre, Erdei Ferenc, Maxim Gorkij, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Németh László, Dózsa György, Petőfi Sándor, József Attila, de nálunk van Zója,
az édes szépséges partizánlány is, akit felakasztott a csikorgó hidegben a Waffen SS-esz. Csurka Istvánnal gondban vagyunk. Spicli és náci volt, de elég jól írt drámát. De mégsem igazi lúzer, mert amikor ellopott huszonkét milliót a magyar filmalapból, nem bukott le, pedig mindenki tudta. Béke poraira! Egy biztos, történészeink fáradtságot nem ismerve dolgoznak azon, hogy a lúzerség világszellemét jelentő névsor teljes legyen. Apropó, Shakespeare? Felírhatjuk a földalatti utcák névtábláira? Azért kérdezem, mert buzi volt.