Lebegjen szemetek előtt a közszolgálati csatorna identifikációs jele, egy nagy nulla, keresztül húzva.
Csöngettek. Kikémleltem azon a kályhacsövön, amit Gyuri talált ki periszkópnak, ha valaki fölülről (érted?, kacsintottam), lejön közénk, a nép közé, aminek mi a reprezentációs mintája volnék, bocs, volnánk. Gyuri még egy kaleidoszkópos tükröt is betett szélfogónak az elejére, így nem igazán volt egyértelmű, hogy mit is látok, de általában szép? Most nem.
Egy tök fekete bajuszos bácsikát láttam, éppen dőlt hanyatt, esernyő a kezében, a szemembe néz, segítséget vár, érzem, de nem pánikol, csak a kalapja ugrik. Húúúú, tényleg jó az a tiszai maszlag, amit Máté talált az egyik visszavásárolt Munkácsy festmény kerete alatt. A lúzerek azt hitték, hogy a vászonra hajtunk, amikor licitáltunk, és elvittük a kínaiak elől. Régi szép idők, amikor mindenkit szopattunk a szalonban. Persze, közgazdasági síkon értem, és még mind a mai napig meg vagyok sértődve, hogy a rossz statisztika ellenére sem hisznek nekem Brüsszelben. Flamand korlátoltság. Hisz katasztrofális mutatóink a bizonyíték arra, hogy járt utat a járatlanért elhagytuk. Ahogy az unortodoxia benne van a Bibliában. Vagy körülbelül. Nem emlékszem rá, melyik a jobb, a járt vagy járatlan? A járatlanon kevesebb a kátyú. Különben is mindegy, itt a 4-es Metróban sem tudjuk pontosan, járt-e erre ember, vagy csak a fúrófej.
Elhúztam a reteszt, és kinyitottam a bombabiztos csatornafedelet, amit még Demszkyék vettek tök olcsón a kőbányai piacon. Ketten álltak előttem, tépett ruhában, véresen, illetve egy tábla, rajta egy kisméretű figura, akiről beszéltem. Aki tartotta a táblát, az is fekete volt, bajszos, kalapja ugrált, de azt mondta, hogy ő Kovács Géza, könyvelő a BKK központjának harmadik emeletén, két év van már vissza nyugdíjból, guggolva is kibírná, de most betiltották, be se jár a kollégák közé, rendkívül kellemetlen. Ez a fiú itt meg a grafikus, aki mindenről tehet, ő találta ki az egészet, hogy álljon modellt, sajnos, egyszer megengedte, és lerajzolja őt ízibe.
Behívtam őket, bár nem volt világos a szitú, de azt tudtam, BKK, pártfinanszírozás titkos alagútjai, Dávid, a vitéz, akinek még –y- is van a nevében, nem viccel. Nomen est omen. Ha az idős úrnak, és a hülye gyereknek látszó, önmegvalósító grafikusnak problémája támadt a Vitézy családdal, akkor köztünk a helye. A család mindig is szent volt a cosa nostra történetében.
Elmesélték újra, és én beleestem a dilemmába. A baj az, hogy a bajszos bácsi figuráját az apahiányos budapestiek megszerették, pedig tényleg nem egyezett meg férfias szőrzete Kövér Lászlóéval. A magyar már csak ilyen kutya liberális nép, központi helyett másfajta bajuszt is lájkol, még ha a Bokros csomag aljáról mosolyog is rá.
Az is világos volt, hogy a bilikék buszok után tovább nem lehet az utazó közönséget bátorítani infantilis viselkedésében, sőt. A tömeg szabályszerűen, tömbösítésben utazzon közmunkára ! – javasolta Dávid egy szakmai értekezleten, amin csak pogi volt, meg kávé.
A tábla biznisz! Vagyis most a szuper profikról van szó, amikor még ennek inverze, egy Szuperlúzer is érzi a vérét sűrűsödni. Minden óvodás tudja, hogy legkönnyebben úgy lehet milcsiket kaszálni, ha lecseréled a képről a szöszöket, új logó, új betűtípus, képkeret, blueboxban minden fasza, na ilyenkor jó, ha van politikus barátod, és az szól, hogy milyen tehetséges ez a gyerek. Egész nap rajzol, gyönyörű köröket, van számlaszáma.
Lebegjen szemetek előtt a közszolgálati csatorna identifikációs jele, egy nagy nulla, keresztül húzva. Én egy hétig nem hittem el. Ezek a megélhetési grafikusok gúnyt űznek a magyarokból – szólt nem minden értelem nélkül Jeszi, és közben az orrát piszkálta egy piszkavassal. De arra senki nem számított a Vezér környezetében, – folytatta egyetemi modorban – hogy ez a zsidós kinézetű pofa, a hülye bajuszával, majd celeb lesz Magyarországon.
A táblás embert, a grafikussal elhelyeztük az északi szárny egyik szegletébe. Fene tudja. Jól jöhet még, ha visszajönnek a Bajnaiék. Ő majd igazolja, hogy elbujtattuk akkor, amikor dühöngött a terror.